Kézi csomózású szőnyegek

Különféle csomózási technikákat ismerünk. A török szimmetrikus, „gördesz” csomózásra jellemző, hogy a két felvetőszálat átölelve, középen bújik föl a gyapjúszál. Ezt a csomózást inkább a nomád szőnyegkészítők kedvelik. Viszonylag laza, nagyobb területet igénylő csomókat eredményez. Egyes nomád, ritka csomózású szőnyegek a mai napig a világ legkeresettebb műkincsei közé tartoznak.

A perzsa asszimmetrikus „szenné” csomó relatíve kisebb felületet igényel. Ebben az esetben a felvetőszálak szinte egymáson helyezkednek el. Erre a csomóra jellemző, hogy egy felvetőszálat teljesen körülvesz, míg a másikat csak átöleli.

Az, hogy hazánkban nem művészileg értékelik, hanem kizárólag a csomók száma szerint osztályozzák a szőnyegeket, nem épen szerencsés, mivel a készítési területeken kialakult csomószám és a szőnyeg ára nem egyenesen arányos. A kazak szőnyeg ritka, a kesán mindig sűrű csomózású, pedig mindkettő igen magas értékű. Az értékmeghatározáskor nem a csomósűrűség az egyetlen meghatározó tényező. Nem szabad megfeledkeznünk az alapanyagról sem, amelynek értéke mindig változó.

Ez után a rövid kitérő  után, nézzük tovább a csomózások fajtáit. Távol-Keleten, Kína egyes vidékein készítik az úgynevezett zárthátú szőnyegeket, melyek csomózásuk szerint igen különlegesek. Egy szál három felvetőt karol át, úgy, hogy az alsó kettő fölött helyezkedik el, és a leszövőszál felemelve tartja a középső harmadikat. Ez igen sűrű alapú,jól nyírható (reliefelhető) felütetet ad, mely a klasszikus kínai szőnyegekre jellemző. 

Egy másik technika a hurkolt, vagy másképpen a „spanyol csomó”. Ennél az eljárásnál a felvetőszálakat közvetlen öleléssel egyenként fogja körül a gyapjúfonal.

Napjaink kedvelt szőnyegei közül Indiában, Kínában, Pakisztánban készülnek ilyen technikával szőnyegek. Az ily módon készültek felülete egységesebb, mint néhány gördesz csomózásúé.

Meg kell említeni, mint érdekes felfedezést a már leírt Tutankhamon szövött és csomózott leletein kívül a „Paziriki” szőnyeget. Szerencsés feltárásához az S.I. Rugyenkó által 1949-ben vezetett expedíció adta meg a lehetőséget. Ez a szőnyeg, mely napjainkban a világ legöregebb , épségben megtalált csomózott szőnyege, szinte a csodával határos módon maradt fenn tökéletes épségben, egy szkíta kori kurgánban. A régészeti kutatócsoport az Altáj-hegységben a jég közé fagyva találta meg. Kora a Kr. E. V-VI. század. Az előzmény talán az lehetett, hogy az arra kóborló sírrablók, miután alaposan kifosztották ezt a temetkezési helyet, nem fedték be a sírt, és az idők folyamán a kamrába szivárgó víz megfagyott, s ez konzerválta évezredeken át tökéletes épségben ezt a csodálatos szőnyeget. Felolvasztása hosszú időt vett igénybe. Igen aprólékosan, meleg vízzel, centiméterről centiméterre olvasztották ki ezt az igen értékes és fontos leletet. A belső tükrében 24, négyszögletű díszítéssel megkomponált, ismétlődő növényi dísz található. A két főbordűrt vonuló jávorszarvasok és lovas harcosok sora díszíti. Az különösen érdekes, hogy a harcosok nyeregtakarói díszesek és különböző grafikájúak.

Egyes kutatók szerint feltételezhető, hogy az Akhaimenidák korát idéző iráni domborművekre nagyon hasonlító szőnyeg Iránban készült. Más vélemények szerint viszont a korabeli nomádok csodálatos munkája lehetett.

És most tekintsünk vissza a már említett csomózótechnika kezdeteire. Az előzőekben leírt egyiptomi, félig csomózott, félig szövött töredékek után még említést kell tennünk az úgynevezett kopt szőnyegekről (Kr.u. III-XIII. század). A koptok ókeresztények voltak, Afrika északi részén éltek. Kezdetekor, a kopt valódi jézusi vallás volt. Eredete a kaldeusi kultúrából fakadt.

Az itt készült szőtteseknél vagy szőnyegeknél már csak 5-6 leszövőszál kerül a csomósorok közé. A csomózás tekintetében ezek így már majdnem szőnyegszerűek, és mutatják a rojtozás kezdeti technikáját is.

A fejlődés következő  szakaszaként említhetjük a fonadékos vagy keresztdíszítésű  töredékeket. A csomózott mintasorokat a len alapú szövés köztesen tölti ki.

Az Egyiptomban kialakult szőnyeg-és szőttes készítés nagy hatással volt a környező népekre. Az itt készült szőnyegek közül talán a legjellegzetesebbek a „Damaszkuszi”  szőnyegek, melyeknek kora a mai napig nem tisztázott. Egyes feltételezések szerint Kairóból vagy környékéről származhattak. Ezt alátámasztja az ornamentikában gyakran előforduló hieroglif motívumok szerepeltetése. A másik feltételezés eredetükre vonatkozóan pedig az, hogy a III. Murád szultán (Kr. U. 1574-95) parancsára történt kényszerű áttelepítések után a szultáni székhely közelében készültek. Így még a mai napig sem tudjuk pontosan származási helyeiket. A világon több elnevezés is használatos ezekre a szőnyegekre. Így mamluk, kairói vagy damaszkuszi nven lettek közismertek. (Ez utóbbi némiképp megtévesztő, mivel a Szíriában lévő Damaszkuszban nem is készítettek szőnyeget. Ez az elnevezés mintát jelent. A szinte milliméterre beosztott aprólékos felület nagyon jellemző erre a szőnyegtípusra.)

Gyakori motívum az ernyőszerű  virágdíszítés több változata is. Az egyiptomi Ízisz istennőről elnevezett „ízisz-csomó” szinte minden egyes ilyen darabra jellemző díszítés volt. Az ízisz-csomót a későbbiekben „thet” csomónak is nevezték. Ezt a szimbólumot nagy tisztelet övezte. 530 körül Nagy Jusztinianosz császár uralkodása után Egyiptom Bizánchoz került, akkor ez a motívum már kezd levéldísszé átalakulni, és így válik az újabb kor bordűrdíszítő elemévé.

Gyakran már az elkészült szőnyegek formájából következtethetünk készítési körülményeire. Például a nomádok által készített szőnyegek többnyire kisebb méretűek voltak és csomózásuk sokkal lazább. A felvető-és leszövőszálak itt gyapjú alapúak. Ez az állattenyésztő törzsek életkörülményeiből fakadt: a gyakran vándorló állattenyésztők általában könnyű, gyorsan felállítható szövőszéket használtak. A legelők elhagyásakor és az új helyeken is gyorsan dolgozhattak vele. A szövőszékek összeszerelése mindig a férfiak munkája volt, míg a szövés és a csomózás kizárólag gyermeki és asszonyi feladat.

A nomád és a félnomád népeknél az eszközök egyszerűek és kezdetlegesek. Kézzel vagy lábbal perdített orsóval fonták a fonalat.

Az elkészüt fonal vastagsága sem volt mindig egyforma. A szőnyegkészítés eszközei az évszázadokon és évezredeken át szinte semmit sem változtak. Ugyanazt a fajta egyszerű, vízszintesen elfektetett, keskeny szövőszéket használják még napjainkban is. Jellemző, hogy az egyszerűség kedvéért akár két darab fát használtak arra, hogy a felvetőszálakat köztük kifeszítsék. A már említett csomósorokat egyszerű, nehéz vasfésűvel vagy villával verik le, tömörítve az elkészült részt. A nomádok is szövött sávot készítenek a szőnyegeik végén. Ez az úgynevezett karamáni rész az oldaleldolgozással, endlivel együtt a szőnyeg tartósságát hivatott szolgálni. (Karamán egy kis anatóliai falu neve, ahol csodálatos szépségű szőtteseket készítenek.) A széleldolgozás technikája is különböző a területi elhelyezkedés szerint, és az anyag, amellyel dolgoznak, szintén meghatározó. Az állati eredetű kecskeszőrt vagy gyapjút a nomádokra jellemzően nyersen vagy festve használták és használják napjainkban is. Az endli egy sortól akár négy sorig is terjedhet. Egyes kis-ázsiai és kínai területekről származó szőnyegeknél, melyek inkább műhelyekben készültek, később jellemző a pamut széleldolgozás. Ez kevésbé bomlik, jobban fogja a szőnyegek széleit.

A felállított egyes esetekben igen nagy méretű szövőszékek, melyek előtt egy sorban akár több ember is ülhet, tették lehetővé a szín-és formatervezett, tudatosan iparművészeti jellegű, már korábban említett nomád szőnyegekével.

Az igen régi szőnyegek színezéséről viszonylag keveset tudunk. Csak nagy vonalakban ismerjük a színezés korai technikáját, így nagyon kevés adat áll a rendelkezésünkre. A nagy titok, amelyet féltve őriztek évszázadokon át, ritkán szivárgott ki a műhelyekből. Ezt a hiányt pótolta többek között hazánkban Adorján Imre 1980-ban kiadott „ Gyapjúszínezés Törökországban természetes anyagokkal” című módszertani füzetek, melynek alapjai Üener Eyüboglu, Itir Okaygün Fusun Yaras munkái voltak.

1850  előtt kizárólag természetes színezékeket használtak festékként, amelyek növények, különböző kéregféleségek, levelek, bogyók, virágok és pajzstetűfélék természetes kivonataiból készültek. Amerika felfedezése után a Mexikóból származó alapanyagokat is szívesen alkalmazták a festékek előállításánál. Az eredeti gyapjú színe tuéajdonképpen a feketétől egészen a világos nyersfehér színig terjed. E kettő között aztán szinte minden árnyalatban előfordul. Érdekességképpen említhetjük meg azonban, hogy már a XVI-XVII. században készültek ilyen nyers, nem festett gyapjúból, úgynevezett „ golyós” szőnyegek Kis-Ázsiában, amelyek egyiptomi és kopt hatásokat mutatnak. A gyapjút azonban festés előtt mindig átmosták. A mosást mindig szappan nélkül végezték, úgy, hogy a folyópartján kövekre fektetve a nyers, még zsíros gyapjút falapáttal addig verték, míg a szennyezőanyag el nem tűnt a gyapjúszálak közül a faggyúval együtt, annak kellemetlen szagát is elvesztve. Napon kiszáradva azután már csak fésülni és sodorni kellett.

Azokon a területeken, ahol kemény víz volt, kálisóval lágyították a vizet, majd szintén a napon hagyták megszáradni a gyapjút. A főzéssel páclé  nélkül előállítható színek közé tartozik a sárga, melyhez leggyakrabban a sáfrány, a kurkuma, valamint a sáfrányos szeklice szolgáltatta az alapanyagot. Ezek ugyanis szubsztantív színezékek lévén, pác nélkül kötődnek. A kurkuma gyökerét éldául jó apróra összetörték, majd vízbe áztatták. A sáfrányt, valamint a sáfrányos szeklice virágszirmait szintén vízben oldották ki, azután az így kapott sárga színű lébe langyos hőfokon egymás után aprólékos munkával mártogatták a gyapjúszálakat. Addig ismételték ezt a műveletet, amíg a kívánt színhatást el nem érték. Kis- Ázsiában például a főzéssel előállított színezéskor általában egy kg gyapjúnál kb. 36-40 liter vizet használtak fel. A lassú főzésnél azért volt fontos az idő betartása, hogy a gyapjúba ivódó színmennyiség a kívánt színt adja meg.

Adolf Hackmack publikációja, melyet Doverben adtak ki, említést tesz egy olyan könyvről, mely tartalmazza az összes Kínában kedvelt színezést adó és Kínából származó virágot és cserjét. Ez a kiadvány a „ Pen- Tsao-Kang-Mu”. Ugyanitt tesz említést arról, hogy Kínában a szeletelt szömörcefa ( rhus succedanea) (huang-hu), és félig kinyílt (sophora japonica) (chin-tzu) bimbója, a gardénia magjának héja volt alkalmas arra, hogy előállítsák a kedvelt sárga színt. Nem csak a szőnyegeket alkotó gyapjút festették velük, hanem szöveteket, képeket, porcelánokat is. Ott, távol Európától, már az európai kultúra kifejlődése előtt virágzott a festészet, a selyemipar és általában sok minden, ami a kultúrához tartozott.

A legrégebbi ismert kínai szőnyegdarabok kifinomult színgazdagságról és ízlésvilágról tanúskodnak. A kínai ízlésű szőnyegeknek nem olyan gazdag a színviláguk, mint a Perzsiában készülteknek, még is birtokában vannak a színek harmonikus illeszkedésének. Kínában a kedvelt színek a már említett sárga mellett a kék, a fehér, a vörös és a zöld. Ezek jelentése más és más. Az aktuális mintákban a sárkányt régebben mindig a sárga szín gazdag árnyalataival ábrázolták. Más szimbólummal együtt ez eltérhetett. A virágokat természetesen saját színeikben színezték. A többi minta színezése az alkotók ízlésétől függött.

Egy másik színt, a kéket Perzsiában vagy Anatóliában már másképpen készítették. Tehát a kéket az indigó tartalmú növények összezúzásával, más esetekben főzéssel érték el. A festékbe mártva a nyers fonal azután a levegőn oxidálva kapta meg ezt a színt. Így ismételték ezt a kívánt kék szín eléréséig.

Másutt mastixfa hamulúghoz réti lorzengyökeret daraboltak, ehhez adtak citromhéjat megszárítva és összetörve. 30 oC felett egy-két napig pihentetve kapták meg a keresett kék színt.

A lila színt gyakran a kék után a pirosba mártogatva hozták létre. A zöld színt pedig úgy, hogy az indigóval festett fonalat sárgába mártották. Ha páclé volt szükséges a szín megfestésére, a feladatot már csak bonyolultabban lehetett elvégezni. Ez azért volt fontos, mert szinte kivétel nélkül minden szín előállításához, az indigón és a sárgán kívül, páclé kell. A pácnak több anyag szolgált alapul. Először a timsót használták pácolásra ( így az urin, a timföld, a különböző vas- szulfátok, borkő, réz- gálic változatait). Érdekes módon ugyanazon természetes színezék más-más páclében más- más színt eredményezett. Ha az öreg, vagy új pirosat, vagy a narancspirosat kívánták megfesteni, akkor timsópácot, vagy urint alkalmaztak festőbuzérhoz. A vaspáccal lila, a vas-és timsó páccal barna színt tudtak előállítani. A tölgyfa gyümölcsfedő levele rézsópácban barna, vaspácban fekete színt ad. A színek élénkítésére a citrom levét használták, a színek sötétítésére, vagy mélyítésére a csersavsó szolgált. A pácoláson kívül újabban létrejött a savas színezés technológia is. Ennek lényege, hogy a sav hatására a só kötések felbomlanak, és így a színezék jobban tudja a gyapjúszálat befedni.

A kínaiaknál viszont a festőbuzés gyökeréből (chientsao) és a szappanfából (caesalpinia sappan) (Shu-Fang-Mu) állították elő a vörös színt. Kínában a vöröset az élvezet színeként tisztelték. Mivel a gyapjúk festését nagy gonddal készítették elő – ez a fent leírtakból kitűnik-, így ezen színek napjainkig is szinte ragyognak.

Az, hogy a szín nem egységes némely öreg szőnyegeken, természetes, hiszen a megfestést több tényezőhöz kellett igazítani. Az alapanyag, annak festése, a festés ideje mind- mind külön tényező volt. Óra híján érzékeikre hagyatkozva hagyták az anyagot a festékben. Így jöhetett létre több esetleges sáv, vagy pontszerű színeltolódás ugyanazon a színen belül. Ezt a perzsa nyelv „abras”-nak nevezi. Nagyon gyakori, hogy a festést egy bizonyos színárnyalattal ugyan, de eltérően készítették el. A csomósorok egymásutánja viszont még csodálatosabb színharmóniát eredményezett. A kaukázusi kazah szőnyegek zöldje, vagy a bokharák barnásvöröse például sohasem volt egyforma, de még számos példát említhetnék. Az egység mindig egy kicsit eltérő, egyedi színekből állt össze. Így jöhetett létre a harmonikus tökéletesség. (A jóval későbbi, utánzó európai szőnyegművészet ezt az eljárást előszeretettel utánozta). Hogy még egyforma festékek használatakor is különböző színek keletkezhettek, nak más és más oka lehetett. Nem mindegy például, hogy halott, vagy élő állatok gyapját használták, vagy használják fel. A különböző élő állatok eltérő minőségű gyapjújáról, a festés után derült ki csak, hogy a festék esetleg másképpen takarhatja be a gyapjúszálakat.